Rossz versek – filmkritika

Reisz Gábor neve a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film kapcsán sokaknak ismerős lehet. Ha számodra is, van egy jó hírem: a rendező ezúttal a főszereplő szerepét is betölti, legújabb filmje, a Rossz versek ugyanis teljesen köré épül.

Ugyan lassan egy éve, hogy a mozikban elkezdték vetíteni, ennek ellenére még mindig sokan kíváncsiak rá, különféle díjakra jelölik, sőt még egy novelláskötet is készült a filmmel kapcsolatban. Tehát kétségtelenül egy sikeres alkotásról beszélhetünk. Ha még nem láttad, nyomás a hozzád legközelebbi moziba, használd ki a lehetőséget!

 Amíg pedig végigülöd azt a másfél órát, gyorsan megírom róla a véleményem.

 

Innentől kemény spoiler alert van érvényben!

Ha már az ülésnél tartottunk: nem volt még dolgom olyan filmmel, ami ennyire beszippantott volna, a végén alig akaródzott felállni a kényelmes székből. Noha nem a hagyományos értelemben vett akció(k) miatt, ugyanis abból egy másodpercnyi sincs benne.  Ez a film más módszerrel dolgozik. A megszokott, hosszabb és egybefüggő jelenetek helyett az idő legnagyobb részében kifejezetten rövid, néhol akár villanásszerű bevágások teszik különlegessé az élményt, és egyben a lehető leghatásosabb módon vonzzák az ember figyelmét. A nézőt az első perctől kezdve magával ragadják az események.
A harmincöt éves Tamással – akit, mint már írtam, Reisz Gábor alakít – szakít a barátnője, Anna. Ez elsőre meglehetősen klisésnek hangozhat, ám a film előrehaladtával kiderül, hogy mennyi mindent lehet kihozni egy ilyen kezdésből. Ezután láthatjuk a pár addigi, idillinek mondható életét: közös reggeli ébredés, sok-sok puszi, elköszönés, borozgatás az erkélyen és önfeledt futás egy levendulamezőn – ezeket mind a már előbb leírt módon vonultatja fel a film. Itt kell megemlítenem egyik központi motívumát, a levendulát, mely sokszor felbukkan, a legkülönfélébb helyzetekben. A másik visszatérő elem Tamás apjának integetéssel kísért elköszönése a fiától, amit mindig az erkélyen ejt meg, ez legalább 5-6-szor látható. Kifejezetten örültem, hogy bekerültek ilyen és ehhez hasonló „kapaszkodók”, ezek afféle keretet adnak a néhol gyors és összefüggéstelennek tűnő alkotásnak.

Képtalálat a következőre: „rossz versek”

Az elválás okaira végig nem derül fény, ami azért is érdekes, mert a filmben Tamás pont erre keresi a választ. Leverten, magát megalázottnak érezve, a történtek abszolút hatása alatt tér vissza Párizs előtti lakhelyére, gyermekkora helyszínére, Budapestre. Innentől kap szerepet a mai és a Tamás gyermekkorabeli magyar valóság bemutatása. A korabeli és jelenlegi viszonyok legkülönfélébb ábrázolása (és olykor-olykor kritikája), noha nem tolakodik és a legtöbbször csak a cselekmény hátterét biztosítja, igazából legalább annyira hangsúlyos, mint a vezérfonal. A kivitelezők mindenre igyekeztek odafigyelni, hogy az idő múlását a lehető legjobban érzékeltessék. Hogy néhány példát említsek: lakásban lévő TV, a kép minőségének változása, az utcai hirdetések, a tömegközlekedési eszközök belseje (4-es 6-os) és – bizony! – a választási plakátok is. Nem győztem magamban dicsérni ezt a merészséget és kreativitást, hihetetlenül sokat adott hozzá az élményhez. Emellett a pontos évszámot is ki lehetett találni ezek segítségével. (A legszemfülesebbeket talán a választási plakátok jelmondatai vezették rá.) De ha valaki a kisebb részletekre nem figyel, a múlttal és az aktualitásokkal sincs tisztában, akkor is rájön a készítők egyik központi szándékára, mégpedig arra, hogy ez a film magyar akar lenni. De nagyon. Gondolok itt a vízilabdára, a párbeszédekre, egyes szereplők (vagy baráti társaságok) mentalitására, ételekre, az iskola berendezésére. Tehát ez mindenben megmutatkozik, csak éppen nem ömlesztve, hanem kis adagokban, jól elosztva. Tamás Magyarországra költözésekor kezdődik a főszereplő idáig megtett útjának bemutatása, amiben a hangsúly a szerelemmel és a lányokkal való kapcsolatán van.  Elsőként a hétéves Tomit ismerjük meg, akit, ha a lányok még nem is, a festés vonz, műveit pedig előszeretettel mutatja meg családtagjainak – változó sikert aratva. Ő kapja a legkisebb szerepet a „négy Tamás” közül. Majd ugrunk egyet az időben, Tomi már tizenkét-tizenhárom éves. A kamaszkor küszöbén álló fiú ekkoriban kezd el érdeklődni a szerelem, meg úgy általában a lányok iránt, és mindenen végigmegy, amin egy ilyen korú kiskamasz szokott: szemezés óra közben, üvegezés, a barátok létének a felértékelődése, érdeklődés a szex iránt és – ami nagy sikert aratott az éppen akkor bent ülő közönség soraiban -, a technikatanár saját értelmezésben és sajátos módszerrel kísért, az óvszer helyes felhúzásával kapcsolatos gyorstalpalója. Ha az utóbbiban nem is (és arra gyanakszom, hogy így van), de a felsoroltak valamelyikében biztosan mindenkinek volt része, ami megint egy plusz pont – hiszen a néző ez által is hozzá közelibbnek érzi a filmet.

Képtalálat a következőre: „rossz versek plakát”

A felnőttkor előtt álló, tizenhét éves Tamás pedig a legfontosabb szereplő, a múltjába visszatekintő Tamás vele foglalkozik a legtöbbet. A nyurga, a kelleténél kissé nagyobb középső fogakkal megáldott, pattanásos, izgulós és saját útját kereső kamasz magasabb fokozatba kapcsol „elődeinél”. Volt már első és heves csókolózásban is része, gitározni tanul, sőt bandát is alapít, néha ellátogat egy-egy buliba, és természetesen az eddigieknél nagyobb szorgalommal keresi az Igazit. A készítők itt külön ügyeltek a színekre és hangulatokra, az ezzel az életkorral járó intenzitást pedig a kép stílusával való „játszadozással” és sok helyszínváltoztatással érzékeltették, szerintem zseniális módon. (Mondom ezt úgy, hogy én is pont tizenhét éves vagyok.) A kamaszkor nehézségei és problémái elől menedéket pedig a versírásban és Vali, az Arany János-rajongó, figyelmes, második anya szerepét betöltő, emellett jó hallgatóságnak bizonyuló szomszédasszony lakásában lel. Ezzel el is érkeztünk a címhez. Ha valaki költemények, főleg szép költemények miatt ült be a filmre, annak részben csalódnia kell: Tamás egyetlenegy versét olvassák csak fel, abból pedig csak az első négy sort – de annyi pont elég belőle. A lényeg nem is a sorokon, hanem a kamaszkori versíráson, annak szerepén, az ihlet-gyűjtésen és az azzal járó érzésen van, amit megint csak kifejezetten ügyes módon mutat be a film.

Képtalálat a következőre: „rossz versek plakát”

Ha pedig úgyis visszatértünk a rendező-főszereplő Reisz Gáborhoz, meg kell jegyeznem, hogy a film zenéjét is ő írta. Ízlés kérdése, hogy milyen lett, az én véleményem szerint kifejezetten egyedi, és nagyon jól passzol a film hangulatához is. Ha jól figyeltem meg, pontosan háromszor hallható: a cselekmény elején, közepén és legvégén, szinte mérnöki pontossággal elhelyezve.

A film tetőpontját és végét most nem részletezném, ugyanis olyanra sikeredett, hogy ha valaki látta, nincs igazán szükség magyarázatra. Mégpedig azért, mert nyitott lezárást kap a történet. Ugyanúgy, ahogy az elején hirtelen belecsöppentünk az események közepébe, most úgy folytatódhat/folytatódik a cselekmény, csak éppen már nélkülünk. Ennek ellenére a nézőnek nem marad hiányérzete. Ha valamivel tovább tart a film, az talán még sok is lett volna, így viszont pont a megfelelő hosszúságú.

Külön érdekes, hogy lényegében nem találtam semmilyen negatívumot sem, pedig kétszer is láttam, és kifejezetten az a típus vagyok, aki a legtöbb filmben talál valami neki nem tetszőt.

Szerintem ez mindenképpen beszédes. Éppen ezért az egyik kedvenc filmemmé vált.

Összességében tehát a filmezés technikai részét maximálisan és kreatívan kihasználó, minden részletre ügyelő, remek színészeket felsorakoztató, elgondolkodtató, (egyeseknek útmutató) és egyszerre szórakoztató filmet sikerült Reisz Gábornak megalkotnia 2018-ban.

A felsoroltak fényében teljes szívből ajánlom mindenkinek.

Ne kelljen másodszor is mondanom: irány a mozi!

Frankl Soma