NagyEB 2019

A 2019-es NagyEB-interjú:

Szűcs Veronika

Hogyan befolyásolta az EB-szerep az elmúlt egy évedet?

Nagyon gyorsan eltelt ez az év, és amikor felkértek, belegondoltam, hogy mennyire várom már a májust, mert beindulnak a kirándulások, meg találkozom az évfolyammal, és elkezdődik ez az egész. Nem csak az előkészületek, hanem már a NagyNull. Belegondolva nagyon hosszúnak tűnt ez a szeptembertől májusig tartó időszak, de visszagondolva annyira gyorsan telt el, egy pillanat volt egész. A tábor utolsó napján “szembesültünk” a ténnyel, hogy tényleg vége. Fantasztikus volt ez az év, annyira jó volt megismerni a két társamat, nagyon élveztem.

83558285_1236896473365690_3974551255270817792_n

Hogyan kértek fel?

Az egyik osztálytársnőm, Vanda, elhívott teázni. Vasárnap rám írt, hogy akkor tényleg elmegyünk-e, úgyis rég beszélgettünk. Az volt az érdekes, hogy azon a napon, mikor teázni mentünk volna, rosszul lett napközben, ezért hazament. Ráírtam, hogy akkor így is áll-e a délutáni teázás. Azt mondta, igen, majd délután találkoztunk. Beültünk a teázóba, körülbelül egy órát beszélgettünk, és mondta, hogy majd jön egy székelyzsomboros srác, aki átvesz tőle egy pendrive-ot, azon vannak a fotók. Aztán megjött a „székelyzsomboros srác”, Pintér Bálint. Leültek egymás mellé, a Bálint elővett egy laptopot, berakta a pendrive-ot, és elkezdték nézegetni a fotókat – úgy csináltak, mintha néznék. Én meg ott ültem velük szemben, és elhittem, hogy Bálint székelyzsomborosként, nem NagyEB-ként jött el. Aztán megkérdeztem, hogy én is megnézhetem-e a képeket, odaültem melléjük, vagy oda akartam ülni, és akkor a Bálint felém fordította a laptopot, amire rá volt írva, hogy „NagyEB 2019”. Utána fél óráig sírtam, nem válaszoltam semmit, a Bálint pedig megkérdezte, hogy elfogadom-e – mire igennel feleltem. Soma: Meglepődtél? – Nagyon. Egyáltalán nem számítottam rá. Akkor gondoltam bele először, hogy EB legyek, amikor a Vanda rám írt előtte lévő vasárnap, hogy teázunk-e. Ráadásul aznap este anyukám rákérdezett, hogy „a Vanda mi volt idén? EB? Ez mivel jár?”. Anyáékat nem igazán érdekli mélyebben a Null, csak amennyit én mesélek. Összefutottak a szálak, és akkor elkezdtem gondolkozni, de lebeszéltem magam, hogy „á, biztos nem”. Aztán így sikerült.

Arra számítottál, hogy Dani és P.G. lesznek a társaid?

P.G.-re számítottam, hogy EB lesz, azt nem tudtam csak, hogy kis vagy nagy. Danit viszont nem gondoltam volna. Nem azért, mert nem jó, csak egy olyan személyiség, akinél kérdés, hogy bele mer-e vágni abba. Nagyon összeszedett tud lenni, de kell mellé egy olyan erős kéz, aki tényleg ott van mellette lelkileg, testileg – és nálunk ez volt P.G. Én is néha kicsapongó vagyok, P.G. pedig mindig stabilan ott állt, ő volt a legstabilabb pont.

82718280_506370096670075_1380004272451616768_n

A legelején tartottatok ismerkedős, csapat-összekovácsoló játékokat?

Nem is játékokat, de nagyon sokat aludtunk együtt. A felkérés utáni hétvégén volt egy ilyen együtt-alvásunk, ami viccesen indult: adott két tizenkettedikes fiú, anyukám pedig nem ismerte őket, nem akart elengedni velük. Mondta, hogy kikísér minket az állomásra (Danihoz mentünk, aki nem Budapesten lakik), és megnézi azt a két fiút. Aranyosak voltak, mert Dani csak ezért bebuszozott otthonról, P.G. pedig levágta a szakállát, és kicsípte magát. Anya megnézte őket, helyesek voltak, tetszettek neki, szóval elengedett. Az együtt-alvások során megismertük egymást, egymás szokásait, beleláttunk egymás mindennapjaiba. – Előtte nem voltatok jóban? – A Danit nem nagyon ismertem, vele nem volt közös munkám, P.G.-vel volt közös állomásom, akkor ismertem meg. Utána jóban maradtunk, de a felkérésig nem volt annyira szoros kapcsolatunk.

Milyen volt az a pillanat, mikor először találkoztatok, mint EB-k?

Úgy volt, hogy felkérnek mindenkit külön-külön, és utána a NagyEB-k még aznap találkoznak. P.G. ért oda először, aztán én másodiknak, mi nagyon megörültünk egymásnak, felpattant, megölelt, minden happy volt. Aztán a Dani jött harmadiknak, ő kicsit későbbre ért oda. Bicskei Dóri, még mielőtt találkozott volna velünk, elmondta neki, hogy ki lesz a másik két ember, szóval a Dani már tudott minket. P.G. és Dani jóban voltak mint haverok, de mindketten kölcsönösen azt hitték egymásról, hogy nem bírják egymást. Miután ezt tisztázták, már mindenki jóban volt mindenkivel. Így alakult a mi hármasunk.

Hogyan tudtatok együttműködni? Felosztottátok egymás között a feladatokat? 

Konkrétan nem lett kimondva, de is-is. Mert csak úgy jött, utána már felosztottuk. Ha láttuk, hogy egyikünknek valami jól megy, akkor ő csinálta tovább azt a feladatot: például ha kézzel kellett írni dolgokat, azt mindig én írtam, mert én szebben írok, mint ők. Mondták, hogy ők biztosan nem vállalják. Vagy ha csoportok kiderülése volt, azt is általában én írtam meg. De cserébe P.G. sokkal jobban tudott táblázatokat szerkeszteni, a háttérmunkákat ő csinálta szívesen. Szóval kialakult, hogy ki miben jó, de persze mindent megbeszéltünk hárman.

Hogyan tudtad összeegyeztetni az előrehozott angol érettségit a folyamatos NagyNull-ra készüléssel?

Megoldható volt. Én annyira nem készültem olyan sokat rá, ami nem jó, szóval készüljetek sokat az érettségire, de nem volt vészes. Meg órán eléggé jó felkészített minket a tanárnő, az írásbelitől nem féltem, mert az mindig jobban ment. A szóbeli pedig csak évzáró után, júniusban volt, szóval az belefért az időmbe. Azt még mindig nem értem, hogy a fiúk hogyan bírták ezt rendesen az érettségi mellett, ezért nagyon becsülöm őket, és felnézek rájuk. Én szerintem nem bírtam volna, mert lelkileg az egy megterhelő dolog, amikor egymás után írsz öt tantárgyból. De ők nagyon jól viselték, mellette mindig ott voltak, bármi kellett.

82917755_1717466391760247_5877737816309366784_n

Milyen volt kiállni a tömeg elé az elsős bemutatkozón?

Nagyon megható. Mindhármunk anyukája a rádiós szobából nézte végig. Nagyon jó érzés, mikor egyszerre üvölt fel a tömeg, és ti ott álltok, és… nehéz szavakkal leírni. Belegondoltunk, hogy egy óriási feladatot kaptunk az évre, de ez egy óriási megtiszteltetés is.  Rossz volt, hogy a suliban előtte nem mehettünk oda egymáshoz. A felkérés utáni napokban még nem hittem el, mert elmentek mellettem úgy, hogy nem néztek rám. Nem hittem el, hogy én már megismertem őket, és már jóban vagyunk, de nem szabadott egymásra néznünk, mert nem volt eddig sem kapcsolatunk. És onnantól kezdve végre nem volt titok, plusz már összeraktunk közösen egy filmet, tehát megvolt a közös a munka, ami egy jó kapcsolatot eredményezett.

Milyen volt először EB-ként bejönni a suliba, amikor már nem kellett ezt titkolni?

Az első dolgunk, amikor megláttuk egymást, egy nagy ölelés volt az aula közepén – örültünk, hogy végre lehet. Egyébként néha úgy éreztük, hogy nagyon túl van nyomva ez az EB-ség. Tényleg egy óriási megtiszteltetés, de néha túl sokat gondolnak róla. A külső emberek, akik nem berzsenyisek, néha úgy gondolják, hogy ez egy szekta, meg úgy is néz ki kívülről. Mert van három ember, akit istenítenek. Ebből próbáltunk lefaragni, hogy ne legyen meg ez az óriási szintkülönbség, hisz az EB-k, de szervezők nélkül sincs tábor, ehhez mindkét csapat kell. Nem akartuk azt éreztetni, hogy mi mekkora emberek vagyunk, csak azért, mert megkaptuk ezt a megtiszteltetést.

Soma: Én 2018-ban voltam nulladikos, számomra leginkább a tábor egyik mosdójában játszott ijesztő szereped volt emlékezetes, máig emlékszem az arcjátékodra és a sziszegésedre. Mindenképpen hozzátettél az élményhez!

Köszönöm! – Nevet. – Örülök, hogy tetszett. Bár én inkább gondolom magam csopvez-típusnak, mint segítőnek. Idén kaptam egy elég nagy önbizalom-löketet, szóval most már könnyebben előadom magam, de kilencedikben nagyon nem tudtam még, hogy hol vannak a határaim, hogy meddig szabad elmenni, ezért nagyon kis visszafogott voltam. A szóbelin nem teljesítettem olyan jól, de tizedikben sikerült összeszednem magam, így lejutottam a Nullba. Nagyon jó volt a segítőség – egy nagy tapasztalat -, de hiányzott belőle az a rész, hogy a nulladikosokkal foglalkozzak, beszélgessek, megismerjek új embereket.

83191049_175954980135290_6256090616514478080_n

Hány táborban voltál eddig?

Kilencedikben egyikbe sem jutottam le, tizedikben lent voltam a Kis- és NagyNull-ban is, tizenegyedikben KisNullban mint csopvez és NagyNullban mint EB.

Most is tervezel pályázni?

Igen. Idén, végre először, csopvez leszek NagyNull-ban, mert tavaly úgy volt, hogy csoporttal pályázom, csak közbejött egy felkérés. Nehéz volt otthagyni a csoportot, mert tényleg egy elég jól összekovácsolódott csapat voltunk. De találtak egy szuper negyedik tagot, és még mindig van, hogy összejárunk öten.

Milyen érzés volt nulladikosként, majd segítőként, s végül EB-ként belépni a tábor kapuján? Volt valami különbség/hasonlóság?

Mikor EB-ként tettük ezt, akkor éppen rengeteg problémánk volt, mert elkezdett esni az eső, a vonat két órát késett, és szanaszét volt a fejünk. Ott álltunk, hogy „Úristen, le vagyunk maradva, de idő van, de esik az eső, most ezt hogyan oldjuk meg, mi legyen az esőterv…”. Szóval éppen akkor nem volt időnk arra, hogy ezt átérezzük. De az aggok felkészítettek minket arra, hogy kb. a második napon lesz az a pont, amire utolérjük magunkat, így tudjuk élvezni, ami éppen történik. Segítőként ugyanúgy pörögsz azon, hogy mik a feladataid, és milyen szerepeid lesznek, de ott sokkal több szüneted van, amikor egy picit tudsz magadra gondolni. Soma: Érdekes, én eddig olyanokat hallottam, hogy gyakran egy segítőnek aludni alig marad ideje. – Van ilyen, igen. Tehát húzós, de EB-ként húzósabbnak gondoltam.

Nulladikosként nagyon jó volt a Nulltábor, akkor nagyon élveztem, jónak gondoltam a csapatomat is, utána eléggé szétestünk, nem volt utó-csoptalink, a kapcsolatot pedig nem tartjuk a csopvezekkel, amit egy picit sajnálok.

Milyen érzés volt először a nulladikos elé kiállni mint Chel? 

Én előtte féltem tőle, mert mindig zavarba jövök és lámpalázam van a tömeg előtt. Ez nem feltétlenül mindig észrevehető, de én rosszul érzem magam sok ember előtt. Tényleg mindig nagyon izgulok. Bár érdekes, hogy amikor Chelként kellett kiállnom, egyszer sem éreztem ezt: kiálltunk, és ment. Az is sokat adott, hogy ott állt mellettem a két fiú, akik biztonságot adtak. Nem nagyon gondoltam bele, hogy én most tényleg kétszázhúsz embernek beszélek, hanem mi valóban benne voltunk a történetben. Valóban ott állt Miguel és Tulio mellettem, és nem csak mi, hanem mindenki más is beleélte magát a történetbe.

83261451_2715073875244584_5174913443915890688_n

Kölcsönösen komolyan vettétek a helyzetet. 

Igen, igen…

Szeretted a keretmesét?

Igen, nagyon. Láttam, régen, amikor kisebb voltam, de így nem maradt meg, és nem jutott eszembe rögtön.

Milyen volt utolsóként kiállni mint Chel? Levetkőzni a szerepét. 

Nagyon-nagyon-nagyon jó érzés volt. Amikor megvolt a FinalFight, utána, ugye, visszamentünk, volt egy utolsó tánc, mármint utolsó tánc, mint a keretmesében, és utána bemutatkoztunk, hogy mi most már nem Miguel, Tulio és Chel vagyunk, hanem Dani, P.G. és Vera. Amikor ott kiabált a tömeg, egyszerre volt fantasztikus élmény és megható pillanat – nekem akkor tört el a mécses. Nagyon-nagyon jó érzés volt, hogy tényleg ennyire ünnepelnek minket. És tényleg akkor valami jól sikerült. Mert most nem csak azért, mert a „három EB”, hanem mert ők is átéltek egy olyat, mint mi. Nagyon jó volt. Én nagyon élveztem.

Nehéz volt a csatát megkoreografálni?

Ezt főleg a fiúk koreografálták, a két főgonosz: a Beni, az Előd, a P.G. meg a Brezo. Inkább az volt a nehéz, hogy a Daninak talán második nap lett egy bokasérülése, ő ezért kicsit kiesett a munkából. Át kellett rendezni néhány mozdulatot, de nagyon ügyesen vigyáztunk rá, ahogyan ő is, nem terhelte túl. Ezért a végén többet tudott egy picit csinálni, de maga a koreográfiát a főgonoszok csinálták főleg. Szerintem nagyon jól sikerült, nagyon jó emberek voltak beválogatva, tehát nem volt olyan, hogy valaki nem értette meg, hanem folyamatosan pörögtek a próbák is. Én nagyon élveztem, mert, ugye, én most vettem részt először ilyen FinalFightban. Minden a terv szerint ment.

Említetted, hogy már kevésbé izgulsz, ha több ember előtt kell beszélni. Milyen képességeid fejlődésében segített hozzá a tábor?

Kommunikáció. Emberekkel sokkal közvetlenebb viszonyt tudok kialakítani. És ami nagyon különleges, vagyis számomra nagyon érdekes, hogy most már jobban merek emberek szemébe nézni. Mert például kilencedikesként, nulladikosként, amikor Kerekes volt, nagyon kínosan éreztem magam, hogy egymással szemben kellett ülni egy teljesen idegen emberrel. Párba kellett állni és egymás szemébe nézni. Sok ideig. Olyan ember szemébe, akit alig ismerek – nem is beszélve a megható zenéről, ami közben szól. Sírni sem szerettem mások előtt, de talán már jobban ki merem mutatni az érzéseimet. Jó, ez nem mindig így van, de például a P.G. meg a Dani már hozzászoktak. – Nevet. – Már nem zavar, hogyha valakinek a szemébe kell néznem őszintén, mert úgy érzem, hogy ez egyfajta intimitás, őszinte és nyílt kapcsolat.

Mik a legjobb nullos emlékeid? Akár EB-ként, akár segítőként, akár nulladikosként. 

Nekem a NagyNullban a kedvenc részem az a harmadik nap délután és este. Délután van a hívózene tánc, amikor mindenki táncol. Érdekes, hogy az inkább KisNullban maradt meg, mert KisNullban is van hívózene tánc, és KisNullban, amikor először voltam tizedikesként, a hívózene táncnál behívott az osztályom. Nekem egy óriási megtiszteltetés volt, mert én, ugye, nem voltam ott KisNullban mint nulladikos. De hogy ők és az EB-k is úgy gondolták – mondták – „hogy oda tartozom”, ezért behívtak a táncra. És ez nagyon jó érzés.

Basa Dorci, Formanek Andris és Tóth Kristóf – Krisi – voltak az EB-k KisNullban akkor, 2014-ben. Nagyon jó kapcsolatom alakult ki mindhármójukkal, azóta mondták, hogy én is a nulladikosuk vagyok. Szóval ez nagyon megható volt. NagyNullban még a Kerekes is egy nagyon-nagyon megható nekem.

83246193_174604936977453_7651711660637290496_n

Tudnál olyan személyes dolgot vagy dolgokat mondani, amit biztos nem tudnak rólad a berzsenyisek, és szeretnéd, ha tudnának?

Hű… hát, igyekeztünk EB-ként is magunkat adni. Szerintem, amikor látnak a folyosókon, akkor nem éppen az az ember vagyok, aki ott áll, és az önfegyelméről és a jó viselkedéséről híres, hanem eléggé… Igen csapongó a személyiségem, általában igen aktív és hangos vagyok, sokat nevetek… Szeretem magam a születési dátumommal jellemezni, ami április 1. – Nevet. – És az a jó, hogy ezzel soha nem piszkáltak, csúfoltak vagy bármi, hanem jó viccnek vették az emberek, de én is, mert szerintem ez vicces, és nincs ezzel negatív élményem. Igen, büszke vagyok a születési dátumomra.  – Kis szünet. – Anyát megvicceltem. – Nevet.

Mit üzensz Daninak és P.G.-nek? 

P.G.-t viszonylag sűrűn látom. Mindkettőjüknek azt üzenem, hogy nagyon szeretem őket, és nagyon hiányoznak. De a Daninak még külön is, hogy nagyon-nagyon hiányzik, mert nagyon-nagyon régen láttam. Túlzás, hogy nagyon rég láttam, de tavaly minden héten találkoztunk a sulin kívül is és most ahhoz képest nagyon rég láttam, és rendkívül elfoglalt az egyetem miatt. Örülök, hogy jól érzi magát, de hiányzik.

A berzsenyiseknek mit üzensz? Vagy annak, aki ezt a cikket olvasni fogja? A pályázóknak?

A pályázóknak: azt, hogy lelkesen, mert tök jó dolog, nagyon sokat ad. Akik nem élik át ezt a nullos feelinget, azok sokszor nem értik meg, hogy mi ez a szekta, vagy hogy mi miért is szeretjük ennyire és ezt csak akkor tudod megérteni, ha tényleg ott vagy, és átéled.

Van valami szellemes zárószó vagy valami elköszönés, amit szeretnél mondani? 

Négy, öt, hat – NagyNull!

Kuti Lilla
Frankl Soma