Boncasztal: Satyricon

Boncasztal: könyvek, irodalmi művek, filmek és sorozatok kiterítve, szétcincálva. Mi mit jelent? Mire utal? Miért fontos, és mi benne a meglepő? Elemzés és ajánló. Figyelem! Az alábbiakban bemutatott mű széplelkeknek és fiatalkorúaknak nem ajánlott! Utólagos reklamációt nem fogadunk el!

940616113ad832201a63e23771b4c0afKép forrása:
https://i.pinimg.com/originals/94/06/16/940616113ad832201a63e23771b4c0af.jpg

Titus Petronius Arbiter Satyricon című írására úgy emlékezünk, mint az első ismert nyugati regény, és Róma züllött, örömökben tobzódó világának sziporkázó lenyomata. Fülledt, zavaros lázálom a császárkor dekadens éveiből, elbűvölően erkölcstelen emlék az Örök város mocskos múltjából. A regényben egy civilizációt látunk, ami meghódította az ismert világot, és új csaták hiányában a hangos mulatozáshoz, a valóságon és a történelmen kívül rekedt lucskos orgiázáshoz fordult. A nagy elődök már csak málladozó szobrok képében vannak jelen, a császár erőtlen lárva, kéjenc saját birodalmában, a nemesség részeg pillangóként csapong az arany fénye körül. A nagyságok helyét az ércalapzaton egymást túlharsogó újgazdagok silány serege tölti meg, akik tele szájjal böfögnek sznob közhelyeket a filozófiáról, és akik tömör ujjaikkal hárfát markolva maguk is elhiszik mikor talpnyalóik költőnek nevezik őket. Amikor a Végzet alszik, a Rómát betöltő szabados dorbézolók azt hiszik, már nincs is. A civilizációt nem kell táplálni és alakítani, hiszen az győzött mindenki felett. A Birodalom aranyozott gyaloghintóként pihen a sok ezer rabszolga vállán; amit a világ ura megkíván, legionáriusok serege szakítja le neki. A közügyek közömbösek, a politika értelmetlen, a kultúra kimerült, így már csak az öröm maradt. Akiket Mars és Jupiter tett naggyá, azok mámorosan borulnak most Venus és Bacchus lába elé. Amikor Caesar és Cato meghal, székükbe a ripacs Vernacchio és a lelkében plebejus Trimalchio ülnek.

Az író kegyetlen szenvtelenséggel dobál minket izgalomból borzongásba, gyönyörködésből sajnálatba, mindaddig, míg az érzelmek határai végleg el nem mosódnak, és helyettük marad az ingerek fékevesztett örömünnepe egy örökkévalóságon keresztül. Kivonatolt római életérzés alla Petronius.

A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma:
jönnek a szőke és roppant barbárhadak
s a Birodalom únt akrosztikont farag
s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza.

A lélek émelyeg, árvasága kínozza.
Mondják, hogy messze nagy háborúk zajlanak.
Óh, hogy a lassú szív s a gyenge akarat
nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra!

Hogy nem tud, nem akar meghalni egy kicsit!
Ah, nincs több bor? Bathylle, tréfáid mind kifogynak?
Ah, serleg s tál üres! Nincs értelme a szónak!

Csak egy kis csacska vers maradt: tűzbe vetik;
csak egy rabszolga, ki járja a maga útját;
csak a nagy, leverő, oktalan szomorúság!

(Verlaine: Fáradtság, Szabó Lőrinc fordítása)

Petronius műve ma csak töredékesen ismert, kilenctizednyi része, így a befejezés is elveszett. Ez a torzóban fennmaradt történet mégis elég volt, hogy alkotásra ihlesse Federico Fellini olasz rendezőt. Filmje bár elsősorban jogi okokból kapta a Fellini – Satyricon címet, szerzőiségét nem lehet vitatni. Sok mindenben eltér az adaptált könyvtől, inkább a hangulathoz hű, mint a cselekményhez. Filmjében a naturalista látványvilág a mai ember antikvitáshoz kapcsolódó undorral vegyes csodálata keveredik. Megmutatja, és kontrasztba állítja a sikátorok lakóinak emberhez méltatlan nyomorát, és az orgiázók állatias, pazarló jólétét.

ecc894cb5edd70897dd181576be3e703--pierre-hardy-lilla

Kép forrása: https://i.pinimg.com/236x/ec/c8/94/ecc894cb5edd70897dd181576be3e703–pierre-hardy-lilla.jpg

Bizarr helyzet, ahogy a képmutatás és a romlottság festéke alatt egyre élesebben látszik a természetes ember valódi arca. Az őrjöngő luxus és a tomboló perverzió között az emberekről lehullik az erkölcs, lepattogzik a társadalom máza, és az állatiasság üvöltve helyet követel magának. Minden, amiért valaha emberek éltek és haltak, művészet, sors, haladás, már csak aláfestő háttérzaj a nagy bacchanáliához. Egy nép a csúcsra ért, az ambíció helyett a vágy az ünnepelt. És a vágyat örök társa, a kielégülés kíséri, legyen szó a legelképesztőbb, legelképzelhetetlenebb kéjekről, amiket már a kölcsönös vonzalom sem szentesít. Kár undorodni. Azok ott a díványon, akik pávatollal hánytatják magukat, csak azért, hogy új ízeket tömhessenek magukba, miközben üveges tekintetű rabszolgák szolgálják bujaságukat, csak emberek. Semmivel sem többek, és semmivel sem kevesebbek.

Ne törődj semmivel, Venus is kancsal volt!

 

Csury Balázs