SZÍNHÁZAJÁNLÓ

szallakakukk

Száll a kakukk fészkére – Belvárosi Színház

A történet közismert: McMurphy, a börtöntöltelék, őrültséget tettet, hogy áthelyezzék egy elmegyógyintézetbe, ahol büntetésének idejét nyilván kényelmesebb és nyugalmasabb körülmények töltheti le. De nem számít az „Intézet” rendszerére és Ratched nővér zsarnokoskodására. Csakhamar McMurphy válik az ápoltak „vezetőjévé”, és lázadást szít az olajozottan működő embergyár ellen. A kérdés csak az, hogy sikerrel jár-e. A sztorival először egy Food Film Fighters esemény kapcsán ismerkedtem meg, akkor egyből a filmet is megnéztem, viszont ez volt az első darabom a Belvárosi Színházban. A nézőtéren az elsők közt foglaltam el a helyemet, és gyorsan átfutottam a szereposztást. Szabó Kimmel Tamást eddig még csak tévéfilmekben láttam, Péterfy Borit (amúgy nagy rajongójaként) csak énekelni hallottam, Kocsis Pál pedig a Kecskeméti Katona József Színház társulati tagja, és nem nagyon játszik a fővárosban, ezért aztán csak hallomásból ismertem, egyszóval színészi szempontból elég tanácstalanul álltam a darab előtt.

Aztán elkezdődött, és elfeledkeztem a színészekről, mert hirtelen a nézők is az intézet lakói lettek (és úgy is bántak velünk), s habár a színpadot hatalmas rács választotta el a nézőtértől, elmosódott a határ a színház és a valóság között. Az előadás hátborzongató és brutális volt. Ijesztő volt, hogy mi, nézők is be lettünk zárva az elmegyógyintézetbe, innen nincs menekvés, és végig kell néznünk ezt az előadást, akármi történjék is. Ebben különbözött a legjobban a filmtől, mivel (ha nem éppen a moziban ülsz) azt meg lehet állítani, ki lehet kapcsolni, de a színházban nem tudod kikapcsolni az érzelmeidet, akkor sem, ha ugyanúgy kétségbe vagy esve, mint mindenki más. Azért miután belehelyezkedtem a helyzetünkbe, már a darabot láttam. A cselekményt Kocsis Pál narrációjával kísérhettük végig; az indián zavarosan, összefüggéstelenül beszélt emlékekről, álmokról, vágyakról vegyesen, de pont ezzel a momentumával kapta meg az előadás azt a különleges hangulatot, amire a nézőnek szüksége van. Szabó Kimmel Tamás hatásos, kellően őrült egy ilyen szerephez, eleinte érződött, hogy kívülálló, de ahogy haladunk előre a cselekményben, egyre inkább beleolvad a „bentlakók” közé, egészen addig, amíg az ember tényleg elbizonytalanodik, valóban megőrült-e. Péterfy Borinak az eredeti (filmes) Ratched nővérhez képest sokkal érzékibb, emberibb és harciasabb szerepe volt, ezáltal sokrétűbb és érdekesebb személyiséget kaptunk, amit élmény volt nézni. A mellékszereplők tökéletesen adták a filmben és a regényben is megtalálható figurákat, kedvencem közülük Billy karaktere, akit Dékány Barnabás formált meg, nagyszerűen utánozva a fiú erősségeit és gyengeségeit és az élethez való hozzáállását.

Érdekes, hogy a darabban nem a célon, hanem az odáig vezető úton volt a hangsúly. Az előadás ezen az úton kíméletlen volt a karakterekkel és a nézőkkel egyaránt. A berendezés steril, hideg és makulátlan, a levegő tele dohányfüsttel, az őrültek ordítanak a háttérben és ránk kapcsolták a lámpát is. Ez volt az egyik legerősebb érzet, ami megmaradt, és napokkal az előadás után is borzongva tudtam csak erre a pillanatra visszagondolni. A történet lezárása drámai és meghökkentő, emellett pedig olyan kérdéseket boncolgat, hogy ki számít őrültnek? Ki szabhatja meg, hogy mi a normális? Meddig lehet elmenni egy másik ember érdekében? Milyen alapon határozzuk meg, hogy kinek mi a jó?

Ha valaki látta már a filmet, annak a történet nem lesz újdonság, de mindenképpen ajánlom, mert szerintem azt a lélekfacsaró érzést, amit az ember a darab nézése közben érez, a film nem tudja visszaadni. Összességében úgy gondolom, hogy az előadás rólunk szól, csak a mi kórházunk falai a való életben láthatatlanok. Bármilyen nyomasztó volt is a bevonódás, egy ilyen előadás után bármikor szívesen visszatérnék a Belvárosi Színházba.

M.

Kép forrása: belvarosiszinhaz.hu

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.